Az életről

Nincs annál szebb, mint amikor egy ember a céljai által vezérelve járja az útját, az álmai mutatják az irányt. Nem mindenki képes arra, hogy a vágyait átalakítsa célokká, és ne csak ölbe tett kézzel álmodozzon róluk, hanem tervet készítsen, hogyan fogja mindezt megvalósítani. Ezek után pedig mindent félretéve, hatalmas elhatározással és lendülettel nekivág az útnak, nem félve a legnagyobb akadályoktól sem. Az ilyen emberek hatalmas tiszteletet érdemelnek, ezzel a magatartással példát állítanak az embertársaik elé és elismerendő a munkásságuk.

Hatalmas bátorság és erő szükséges ahhoz, hogy valaki abbahagyja a kellemes, langyos vízben való ücsörgést, az eddigi elégedetlen, de biztonságos életét. Bátorság kell, hogy felülkerekedjen a saját egoján, ami határokat szab minden lehetségesnek. Ahhoz, hogy ezen túlléphessünk, a legfontosabb az önmagunkban való hit. Minden embernek saját magának kell képesnek lennie arra, hogy megállja a helyét a világban. A hitre épül minden további cselekvés, amire rászánjuk magunkat. Mindannyiunknak van családja, de 100%-ban csakis magunkra támaszkodhatunk, bármiről is legyen szó. A családtagjaink nem lesznek mindig ott velünk. El kell hinnünk, hogy képesek vagyunk bármire. Ha ez hiányzik, lehetünk akármilyen ügyesek, nem fog úgy alakulni a sorsunk, ahogyan a szívünk mélyén szeretnénk. Hinnünk kell magunkban és emelt fővel kell járnunk, mert boldogságra születtünk. El kell fogadnunk magunkat, ismerni az erősségeinket, gyengeségeinket, és ezek ismeretében a maximumot nyújthatjuk, ha hiszünk magunkban és a képességeinkben. Ha mi nem hiszünk magunkban, mások sem fognak.

A céltudatosság jegyében folytatott élet meghozza a gyümölcsét. De minden ember életében vannak hullámvölgyek, amikor az érzelmek képesek felülkerekedni a reális gondolkozáson, és egy-egy negatívabb, mélyebb időszakban elronthatnak mindent. Kevés rosszabb dolog van annál, mint amikor valaki az erőfeszítésekkel és lemondásokal teli hosszú út végén, elérve a céjait, egy ilyen hullámvölgy során egyszerűen letér az útról. Egyre csak távolodik azoktól a dolgoktól, amelyeket kitartással megszerzett, amelyekre mindig is vágyott. És ezek után, ha meg is történik a felismerés, az óriási lelki fájdalmat tud okozni. Talán nem is a tárgyiasult eredmény elvesztése fáj annyira, hanem az önmagunkban való csalódás. Amikor az ember elveszti a hitet, és érvényét veszti az a tudat, hogy nála kitartóbb ember nincs a Földön. Mert ezek után ő is beállhat a sorba a többi ember közé.

Ezek után pedig vagy az történhet, hogy a hidegzuhanyként ért felismerés után visszatér a helyes irányba, vagy a másik eset: tudja, mit kéne tennie, de már nem képes arra, hogy a vágyait újra átalakítsa célokká, terveket szőjön, mert nem hiszi el, hogy meg tudja csinálni. Ez az a helyzet, amikor az ember tudatosan köpi szembe magát. Tisztában van vele, hogyan kéne cselekednie, de nem érez erőt magában hozzá.

Ebből az állapotból viszont csak egyféleképp van kiút: ha a maradék erőnket felhasználva megpróbálunk felállni, akármennyire is kényelmetlen ez a verzió. Küzdeni kell, és fejben kell rendet teremteni. A hitet kell újra biztosítani a lelkünk felé. Ez pedig nagyon fontos, hiszen egymagunk a lelkünkkel élünk igazán egész életünkben. Éppen ezért tartozunk magunknak annyi tisztelettel, hogy olyan életet biztosítunk számunkra, amelyre igazán vágyunk. Kerül, amibe kerül. És bizony, néha fájni fog, mert akadályokba ütközünk. De ha elesünk, ne álljunk meg sírni, azzal a lendülettel folytassuk tovább. És ezek után nem is igazán a végeredmény számít. Az igazi cél maga az út, amely megváltoztatja a szemléletünket.

Minden egyes ember születése egy ajándék. Az élet maga egy igazi ajándék, mert csodálatos lehetőségeket foglal magában. Ezeket a lehetőségeket kihasználhatja minden ember, csak tenni kell érte. Annyi álom megvalósulását, annyi cél elérését tartogatja magában. A legnagyobb ajándék egy ember számára, mert az idő alatt mindent megtehet, amit csak szeretne. Szeretetet kaphat és adhat, igaz embereket ismerhet meg, társra találhat, és kiteljesítheti az életét, megvalósíthatja önmagát.

Nagyon szomorú, hogy ezeket a lehetőségeket olyan sokan elfelejtik. Természetesen nem könnyű a mai világban optimistán élni a mindennapokat, amikor annyi gyűlölet és nehézség éri az emberiséget, de nem lehetetlen. Az embernek nem szabad a negatívumokra koncentrálnia, mert képes elfelejteni és semmibe venni a körülötte lévő sok csodálatos dolgot. Hányszor halljuk azt emberek százaitól, hogy mennyire rossz nekik, miközben látható, hogy egészségesek, van mit enniük, van egy szerető családjuk, társuk. Szomorúan élik meg minden egyes napjukat, és elfelejtik élvezni az élet adta örömöket. Pedig mennyivel könnyebb lenne az élete minden egyes embernek, ha csak a hozzáállásukon változtatnának. Márcsak azért is, mert minden rosszban van valami jó. Nincsenek véletlenek, és tudnunk kell, az ember azért hibázik, hogy jobbá váljon. Az élet megtanít a boldogságra, ha nyitottak vagyunk felé.

Pedig nem hosszú az élet. Sokan abba a hibába esnek, hogy a jövőben élnek. Csak tervezgetnek előre, hogy mit hogyan szeretnének, és nem veszik figyelembe a jelent. Ugyanez a helyzet azokkal is, akik a múlton siránkoznak folyamatosan. Azon szomorkodnak, hogy miért történtek úgy a dolgok, ahogy ők nem szerették volna. Pedig az már elmúlt, változtatni nem lehet rajta. Éppen ezért teljesen felesleges a múlton bánkódni és az energiákat erre elpazarolni. Mert az bizonyos, hogy nem könnyű egy-egy múltbeli fájdalmat feldolgozni, de meg kell küzdeni az érzelmeinkkel, mert addig nem fogunk tudni újra boldogok lenni. Fontos, hogy a jelenben éljünk, mert nem tudhatjuk, hogy mit hoz a holnap. Mindig úgy éljük meg a napjainkat, mintha az lenne az utolsó. Szeressük a családunkat, a barátainkat, embertársainkat, ne legyünk haragban senkivel, legyünk boldogok, és próbáljunk meg az "amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra" elv szerint eljárni. Az élet rövid, éppen ezért úgy kell, hogy leéljük, hogy amikor az utolsó perceinkben visszagondolunk rá, azt mondhassuk, nem bántunk meg semmit. Nincsen lehetetlen, csak tehetetlen. Minden ember maga alakítja az életét, a jövőjét. Ne csak létezz, éld is az életed. Alakítsd úgy, hogy élvezd minden egyes percét, hogy boldog lehess, használd ki az élet adta minden lehetőséget. Valósítsd meg az álmaidat, érd el az önmegvalósítást, hogy elmondhasd, csodálatos életed volt.

Bizonyára mindannyian megtapasztaltuk már életünk során azt, hogy az emberiség mennyire ítélkező tud lenni másokkal szemben. Minden ember különbözik a többitől, nincs két egyforma ember, akár a belső, akár a külső tulajdonságokat szemléljük. Különbözünk a bőrszínünkben, arcunkban, testünkben, személyiségünkben. Születésünkkor nem mi választjuk ki, hogy milyen külsőt szeretnénk magunknak tulajdonítani. A külsőnket nem tudjuk megváltoztatni, maximum elfogadni vagy alakítani. Ez ugyanígy igaz a belsőnkre is. Életünk kezdetekor egy személyiséget tudhatunk a magunkénak, amely majd végigkíséri, meghatározza az utunkat. Ezen túl sokat változtatni nem tudunk, maximum elnyomhatjuk a nekünk nem tetsző tulajdonságainkat, és kiemelhetjük a jókat.

Az emberek jellemükből adódóan megítélik a másikat. Ez egy bizonyos szintig érthető is. Társas lények vagyunk, és a kommunikáció útján véleményt alkotunk a másik személyről, megállapítjuk, hogy szimpatikus-e nekünk az illető. De sajnos rengetegen vannak már a világon, akik úgy ítélkeznek, hogy meg sem ismerték a másikat. A külsője alapján vonatkoztatnak a belsőjére. Sajnos ez akár a kiközösítésig is fajulhat. Az emberek kiközösítenek valakit, aki szerintük nem olyan, mint ők, különbözik valamiben. Manapság rengetegen vannak olyanok, akik a szimpátiát a külső megjelenésre, a szépségre, a tetszésre alapozzák. Asszerint keresnek maguknak beszélgetőtársat, barátot, hogy a másik személy szerintük jól néz-e ki, jól van-e öltözve. Igen nagy hiba ez, hiszen nem a ruha teszi az embert. Vannak sokkal fontosabb dolgok is a világon, mint a szépség vagy a megjelenés. A szépség mulandó, az igazi értékek az emberi szívben lakoznak. Mert hiába öltözik csinosan egy nő, ha emellett visszautasító, barátságtalan, hazug.
Nem létezik csúnya ember. Szörnyű dolog mást a kinézete miatt bántani, sértegetni. Talán az az egyik legundorítóbb dolog a világon. Hiba lenne azért nem megismerkedni egy emberrel, mert ő nem tetszik nekünk. Ilyen magatartással csodálatos lehetőségeket vonunk meg magunktól, hiszen elszalasztjuk azokat a pillanatokat, amelyeket az ismerkedés varázsa ad. El kell hinnünk, az ember egy csodálatos lény. Nem az teszi olyan csodálatossá, hogy mennyire szép, hanem hogy milyen a belsője, mert a szépség belülről fakad. Csodálatos dolog megtapasztalni, mennyi szeretet fér el egy emberi szívben. És ez az az érzés, amit senki nem vehet el tőlünk.

Hiba lenne azt mondani, hogy az ember mindent viseljen el, amit a többi ember művel, ahogy a többi ember viselkedik. Nem szabad megalázkodni, ezt nem kérhetjük senkitől. De ennek az ellenkezője sem igaz. Senki nem engedheti meg magának azt a viselkedést, hogy minden hiba, minden sértés, minden rossz cselekedet miatt, amit ellene, vagy a környezetében tettek, felszólaljon, és igazságot követelve vitázzon. A megoldás a kettő között található. Mindenkinek meg kell tanulni alkalmazkodni, hiszen ha mindenki úgy járna el, hogy mindenben csak a hibát keresi, és amint azt megtalálta valakiben, azzal megszakítja a kapcsolatot, már nem lennének társai, barátai, szerettei. Az ember egyszer csak arra eszmélne fel, hogy már nincs körülötte senki, aki támogatná.

Minden embernek más a személyisége, ezek pedig gyakran ütköznek egymással. De meg kell tanulnunk kompromisszumokat kötni. Toleránsnak kell lennünk, mert nem változtathatjuk meg a társunk személyiségét, maximum alakíthatunk rajta. Higgyük el, hogy képesek vagyunk rá. Ha sikerül, sokkal kiegyensúlyozottabbak és nyugodtabbak leszünk. Megszűnik minden idegeskedés, hiszen nem lesznek többé viták. A tolerancia nagyon fontos a mai világban. Fogadjuk el a másikat úgy, ahogy van, és meg fogunk könnyebbülni. Ne keressük mindig az igazságot, hiszen az nem lesz mindig elérhető. Fogadjuk el a helyzeteket, úgy ahogy vannak, ha kell küzdjünk az igazunkért, de ne akármeddig. Egy hozzánk irányult sértés, bántás után ne alacsonyodjunk le, és próbáljunk a "Szemet szemért, fogat fogért" elv szerint eljárni. Mindig az járjon a fejünkben, hogy "Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel!". Azok, akik megbántanak minket, még vissza fogják kapni az életben a nekünk okozott sérelmeket, bármennyire is nem így tűnik. Nem a mi dolgunk az igazságtétel. Rengeteg fáradságtól és felesleges negatív energiától kíméljük meg magunkat, ha toleránsak vagyunk. Egy valamit jegyezzünk meg: mindig csak olyanok legyünk embertársainkkal, amilyen magatartást mi is elvárunk velük szemben.

“Minél kevesebb szabályt állítasz fel arra, hogy milyennek kellene lennie az életnek, és hogy másoknak hogyan kellene viselkedni, annál könnyebb boldognak lenned.”
(Andrew Matthews – Hallgass a szívedre)

Mindannyian tudjuk, hogy az élet nem mindig szép és vidám. Minden ember életében történnek olyan dolgok, amikre nem számít, és ezt negatívumként éli meg. A csalódások életünk velejárói, de nem mindegy, milyen szituációban, milyen szintű csalódást él át az ember. Hiszen már születésünktől kezdve megtörténhet, hogy kiábrándulunk valamiből. De sajnos nagyobb csalódások is történnek életünk során, amelyeket nem mindegy, hogyan élünk meg, mert igen súlyos következményei léphetnek fel, mind testi, mind lelki oldalról.

De mik is azok a  csalódások? Minden ember esetében előfordul, hogy valamitől, valakitől túl sokat vár, és ezért később elszomorodik, mert nem számított ilyen kimenetelre. Súlyosabb a helyzet akkor, ha valaki egy másik emberben csalódik, aki számára fontos volt, barátban, szerelmes társban, ismerősben. Sajnos én is tapasztaltam már ezt az érzést. Erről bővebben már egy előző bejegyzésemben írtam. Sokáig kerestem az igaz barátot. Mindig úgy éreztem, hogy megtaláltam az aktuális "barátnőmben", de mint később kiderült, nem így volt. Csalódnom kellett benne. Annyira sok jó szívű ember él a Földön. Sajnos nagyon sokaknak kellett már egy szeretett társukban csalódniuk. Az ember odaadó, mindent megtesz a másikért, mert feltétel nélkül szereti őt. Mindenben próbálja segíteni, védeni őt, még a hibáit is elnézi. Ez az igaz, tiszta szeretet. De miért nem valósul meg oly sokszor a való életben az, amit a mesékben írnak: "jótett helyébe jót várj"?! Miért ellenséges az emberrel valaki, akihez mindig szeretetteljes, jóindulatú volt a másik? Elég egy apró, nem szándékolt hiba, és a másik máris kétszínűen kibeszél a hátunk mögött. Nem értékeli, nem becsüli meg a szeretetünket, hogy mennyi mindent tettünk érte, sokszor a saját érdekeinket hátrahagyva azt helyeztük az előtérbe, hogy mi jó neki.

Sokszor nehéz megérteni az emberiséget. Egyre többen lesznek rosszindulatúak, az embernek egyre többekben kell csalódnia az élete folyamán. Ilyen helyzetekben csak akkor tudják túlélni az emberek ezeket a nehéz időszakokat depresszió nélkül, ha mellette állnak olyan emberek, akik támogatják és szeretik. Ezért is nagyon fontos a családi harmónia ápolása. Az embernek szüksége van a szeretet érzésére, hiszen érző lény. Fontos, hogy érezze, gondolnak rá, nincs egyedül a gondjaival. Kitartónak kell lennünk, mert az életben mindig lesznek ilyen időszakok. Fel kell készülni ezekre a pillanatokra, és ha megtörténnek, akkor túl kell lennünk rajtuk, bármennyire is nehéz. Mint már mondtam, az élet néha elvesz, de néha ad is. Nem sírhatunk az életünk végéig egy probléma, egy bántás miatt. Folytatnunk kell a küzdelmet, és felemelt fővel kell túllépnünk a sértéseken, csalódásokon. Az okos ember mindig tanul a hibáiból, megnézi mindennek a jó és a rossz oldalát is. Mindig pozitívan kell hozzáállnunk a dolgokhoz, bármennyire is nehéz. A kitartó, optimista, szeretetteljes személyiségek elérik a céljaikat.

Sokféle kapcsolat létezik az életben. Léteznek barátságok, szövődnek szerelmek, köttetnek házasságok. Ezeket a kapcsolatokat mi magunk alakítjuk ki életünk során. De minden ember mögött ott van a családja, ami talán az egyik legszorosabb kapcsolat a világon. A családunkat nem magunk választjuk ki. Éppen ezért olyan értékes, mert ezt nem cserélhetjük, formálhatjuk kedvünkre.

Mint minden kapcsolattal, ezzel is folyamatosan foglalkoznunk kell. Ápolnunk kell, hogy meg ne rendüljön a családi harmónia, kiegyensúlyozottság. Sajnos nagyon sokan elfelejtik ezt megtenni. Nem veszik figyelembe a család fontosságát. Nem értékelik, hogy az életükben van egy biztos pontjuk, akikre bármikor számíthatnak, amikor segítségre van szükségük, akikhez bármikor fordulhatnak, ha válságban vannak. Sokak fejében nagyobb családi viták közepette még az is megfordul, hogy azt kívánják, bárcsak másik családjuk lenne, vagy akár ne is lenne családjuk. Ez nagyon szomorú.

Napjainkban sajnos rengeteg családi vitáról hallhatunk. Kisebb viták természetes, hogy léteznek, hiszen az együttélés alkalmazkodási kézséget kíván, amire sokan nem, vagy csak nehezen képesek. De egyre több a nagyobb családon belüli veszekedés, amelyek sokszor már a kitagadásig fajulnak. A veszekedés nem old meg semmit. Bármilyen kapcsolatra igaz, hogy higgadtan, nyugodtan kell megbeszélni, majd megoldani a problémákat, úgy, hogy közben ne okozzunk másoknak lelki sebeket. Ez a családon belüli problémáknál pedig kifejezetten fontos. Nem szabad dobálózni a szavakkal, mert azoknak súlya van. Egy-egy kimondott sértő szó után pedig nem hivatkozhatunk arra, hogy csak dühösek voltunk, különben nem gondolunk ilyeneket. Sosem lehet túl nagy egy családon belüli probléma ahhoz, hogy hagyjuk, hogy megtörjön ez a kapcsolat. Ha pedig nem sikerül egyedül megoldani a problémát, ne féljünk segítséget kérni. Ne érezzük magunkat gyengének, ha segítségre szorulunk. Inkább kérjünk segítséget, mint hogy a család szétválása következzen be.

Mint már mondtam, a család, mint kapcsolat az egyik legerősebb kötelék a világon. Nem szabad hagynunk, hogy a problémák felülkerekedjenek rajtunk. Értékeljük azt, hogy léteznek emberek a világon, akik mindig szeretni fognak. Szeretni fognak, bármi történjen, még akkor is, ha megbántjuk őket. Nem kérem azt, hogy bárki is azt mondja, hogy neki a családja az első. De soha se történjen az, hogy valamit, valakit fontosabbnak tartson a családjánál. Az idő múlik, és az élet folyamatosan változik. Kapcsolataink voltak, vannak, és még lesznek is. De egy örökké itt lesz nekünk, és az a családunk. Mert lehet az életünkben akármennyi barátunk, szerelmünk, de családunk csak egy van. Az élet végigharcolásának pedig alapfeltétele, hogy az ember mögött ott legyen a családja, aki támogatja őt, és feltétel nélkül szereti. Vegyük a fáradozást, és ápoljuk a családi kapcsolatunkat. Higgyük el, megéri. Cserébe egy életen keresztül végigjárja utunkat majd a szeretet, az összetartozás érzése.

Földünk egy igen nagy bolygó, közel 7 milliárd ember éli itt mindennapjait. 6 kontinens található rajta, mind számos országot, sajátos kultúrát, nyelvet, népességet hordoz. Ennek mi egy igen kicsiny alkotórésze vagyunk.

A Földön élő 7 milliárd ember mind mind egy-egy életet takar. Egy saját életet, egyéni vonatkozásokkal, különleges alkotóelemekkel. Alapvetően minden ember életére "rá lehet húzni" egy sablont: megszületünk, szüleink neveltetése során kialakul a személyiségünk, folyamatosan tanulunk, új dolgokat ismerünk meg. Ránk talál a szerelem, érnek minket csalódások, akadályok, problémák. Célokat tűzünk ki magunk elé, amelyek végigviszik az életünket. De ez még nem a teljes igazság. Hiszen minden ember különbözik valamiben a másiktól. Nincs két egyforma ember. Ami az egyik ember életében megtalálható, az a másikéban nem, és fordítva. Ezek az apró különbségek tesznek minket annyira egyénivé. Ez az, ami miatt érdemes az ismeretlenbe vetnünk magunkat, és más emberekkel kommunikálni. A másik fél megismerése egy olyan pluszt adhat az életünknek, amelyet talán másban sosem találhatunk meg.

Sajnos egy emberi élet nem elég hosszú ahhoz, hogy a világon élő összes embert megismerhessük. Pedig nagyon érdekes lehet. Személy szerint nálam nem múlik el úgy egy nap, hogy ne gondolnék bele, mi történhet abban a pillanatban a világ egy másik pontján. Talán éppen egy új élet születik, házasságok köttetnek, szerelmek teljesülnek be. Szeretem nézegetni azt is, hogy abban a pillanatban máshol mennyi az idő. És olyankor belegondolok, hogy mások épp most alszanak, most ébrednek, ebédelnek. Csodálatos lenne, ha az embereknek lenne lehetősége megismerni az egész emberiséget. Belepillanthatnának a mindennapjaikba, az életükbe. És talán ez a titok. Ez lehet a kulcs az emberek számára életük kiteljesedéséhez.

Rengetegen hiszik azt problémáik közepette, hogy egyedül vannak. Hogy senkire sem számíthatnak, senki sincs, aki mellettük állna. Ezeknek az embereknek javaslom azt, hogy gondoljanak csak bele az általam előzőleg írottakba: habár valójában óriási a világunk, az emberiség élete alapvetően hasonló. Minden egyes motívum, esemény, akadály, amin keresztülmegyünk, megtörténik számunkra ismeretlen emberekkel is. Minden ember számtalanszor csalódik, hibázik az életében, nem csak mi. Maximum a szituáció az, amiben ez eltérhet. Nem vagyunk egyedül. Mindig erre gondoljunk. Sose érezzük magunkat magányosnak, mert mindig lesz a világon legalább egy olyan ember, aki gondol ránk. Lehet, hogy nem is ismerjük egymást, de gondol ránk. Ez az igazság.

Minden egyes ember élete egy igazi kincs. Csodálatos dolgokat rejt, és ez teszi olyan érdekessé az életüket. Minden személy a világon egy igazi egyéniség. Életük egyformán értékes. Soha sem mondhatjuk azt az életünkben, hogy mostantól semmi értelme több embert megismernünk, mert már van elég barátunk. Ez egy téves kijelentés lenne, hiszen az ismerkedés az élet fontos tartozéka. Ha ezt elmulasztjuk, elszalasztjuk azt a lehetőséget, hogy csodálatos személyiségeket ismerjünk meg. Pedig lehet, hogy az az egy ember változtatta volna meg az életünket. Hiszen az emberek ismerkedés során folyamatosan adnak és kapnak. Adnak magukból valamit, cserébe pedig a másik fél is ad valamit az ő életéből. Ezek folyamatosan építenek. Építik az életünket, a személyiségünket, a lelkünket. Ez az út az önmegvalósítás, a kiteljesedés felé.

"...Itt vagy te és én köztünk a világ
Látszólag nagy a távolság
De benned a szív és bennem a vér
Épp úgy lázad
Itt vagy te és én bennünk a világ
Az érzések olyan egyformák
És a szívünk legmélyén
Ugyanúgy élünk mindent át
Te és én..."
(Rácz Gergő: Bennünk a világ c. dalának dalszövegrészlete)

Megszületünk, életünk kezdetét veszi. Szüleink nevelnek minket, a nap 24 órájában azt próbálják elérni, hogy számunkra mindent megadjanak. Hogy ne szűkölködjünk semmiben, és boldogok lehessünk. Őket ez teszi boldoggá. Dolgoznak, és mégis boldogok. Hogy miért? Azért, mert élteti őket a hit abban, hogy van értelme annak, amit csinálnak. Nem bánják, hogy dolgozniuk kell, mert a fáradozásaiknak gyümölcse van. Gyermekeik mosolya, boldogsága. Amikor eldöntötték, hogy gyermeket szeretnének, saját maguk rendelkeztek a jövőjükről. Azt választották, hogy legyen egy csodálatos gyermekük cserébe azért, ha nekik viszont megnő a munkaórájuk, mert már plusz 1 főről kell gondoskodniuk. Vállalták a szülővé válást, habár tudták, hogy sok olyan pillanat lesz, amikor már nem fogják tovább bírni. A gyermeknevelés nagyon kemény munka. És mégis, mennyi embernek születik gyermeke...

A legtöbb szülő ott rontja el a gyermeke nevelését, hogy elkényezteti őt. Ez a probléma nagyon gyakran áll fenn, ami érthető is, hiszen ki ne szeretné megadni a gyermekének mindazt, amire vágyik? Mindenki jó szülő szeretne lenni, és boldoggá tenni a gyermekét. De a gyermek elkényeztetése később következményekkel fog járni. Lehet, hogy nem fog tudni beilleszkedni az új társaságokba, nem lesz engedelmes a szülőkkel szemben, és a legszélsőségesebb kívánságokkal fog a szülők elé állni, hogy neki arra bizony szüksége van. Ennek több negatív hatása is van. Egyrészt a gyermek valósággal kifosztja a vagyonából az engedékeny szülőket, mert olyan dolgokat vásároltat meg a szüleivel, amelyekre valójában nincs is szüksége, és rövid idő múltán csak ott fog állni a szobájában porosodva. Másrészt a gyermek engedetlen és szófogadatlan lesz, ráadásul a tisztelete is megszűnik a szülei iránt. Nem fogja többé megbecsülni a munkájukat. Ez később lelki gondokat is szülhet a szülők számára. Mivel a szüleit sem tiszteli a gyermek, ez kihat a társasági életére is, és nem fogja tisztelni a társait sem. Mégis ki akarna barátkozni egy olyan gyermekkel, akit nem neveltek meg a szülei?

Egyre gyakrabban tapasztalható a mai világban az a jelenség, hogy a szülők hiába fáradoznak órák hosszat a munkahelyükön, azért dolgozva, hogy a családjukat el tudják látni, a gyermekek nem becsülik meg a munkájukat. Hiába dolgoznak, nincs meg a gyümölcse. A fáradt szülők délután/este hazaérnek, és az várja őket otthon, hogy a gyermekük nem tisztelettudó velük szemben. Ha valamilyen munkát bíztak rá, hogy végezze el, csak nagy nehézségek árán teszi meg. Még ő van felháborodva, hogy a szülei hogy képzelik, hogy őt dolgoztatják. Az ilyen gyermekeknek azt tudom csak mondani, hogy gondoljon bele, milyen fárasztó a szülei munkája. A legjobb lenne, ha 1 napra átélné azokat a fáradozásokat, amelyek naponta a szüleit éri. A szülők értünk dolgoznak, ezt nem szabad elfelejtenünk. Számunkra próbálják előteremteni a napi betevőt, és azt, hogy minél teljesebb lehessen az életünk. Alapelvük, hogy inkább a gyermeknek, mint maguknak. Ők azok, akikre soha sem mondhatjuk azt, hogy önzőek, hiszen egész életükben előbbre hozzák a mi érdekeinket, és az ő kívánságuk háttérbe szorul, az csak másodlagos. Ezt az óriási munkát nem lehet eléggé megköszönni. Egy élet is kevés rá, hogy visszaadjuk nekik mindazt a sok fáradozást, amit a mi életünkért és boldogságunkért tettek. Mégis meg kell próbálnunk. Nem kerül semmibe. Nem kell sok hozzá, csak egy kis figyelmesség. Néhány szóval többet érünk, mint drága ajándékokkal. Az életben léteznek rövid, de gyönyörű, csodálatos szavak, amiket gyakran hangoztathatunk. Egy köszönet, szeretetünk kifejezése, egy kis ölelés többet ér, mint holmi drága ajándékok. El kell érnünk, hogy a szüleink érezzék, hogy van értelme a munkájuknak. Tudnunk kell, hogy ők értünk élnek. Minden nap gondolnak ránk, és feltétel nélkül szeretnek. És ezért a szeretetért érdemes élni.

A hiányérzet egy nagyon tág fogalom. Magunkénak érezhetjük ezt akkor, ha a szeretteink nincsenek velünk, ha valami még hiányzik az ételből, vagy akár az életünkből. Amikor semmi nem megy igazán, mert folyton arra az egy dologra gondolunk, amire már annyira vágyunk, legyen az egy szeretett társ, vagy akár egy olyan kiegészítő eszköze az életünknek, amelytől boldogabbak lehetünk.

Ha a hiányt nem személyek iránti érzésnek tekintjük, akkor nagyon hasznos tud lenni. Gondoljunk csak bele, hogy ha vágyunk valamire, az mekkora ösztönzést, löketet tud adni, hogy tegyünk ellene. A hírességek, ismert "nagy emberek" legtöbbje ugyanígy kezdte. Szeretett volna valamit elérni, megvalósítani, mert nem érezte teljesnek az életét anélkül. Hiába nem voltak olyan státuszban, nem voltak olyan kapcsolataik, amelyek lehetővé tették volna a felemelkedést és az álmaik megvalósítását, meg tudták csinálni. Hogy miért? Mert akarták. Óriási akaraterejük volt, és meg tudták valósítani, hogy elismerjék őket, és tekintélyt szerezzenek. A hiányérzet önmaga megszüntetésére cselekvést vált ki.

Hiányt érezhetünk, amikor szükségünk lenne egy társra, aki mellett önmagunk lehetünk, akivel kiegészítjük egymást. A hiányérzet és a szerelem, szeretet nagy párost alkot. Talán akkor mérhető legjobban a szerelem, amikor valaki sóvárog a másikért, mert nincs mellette. Az ember ilyenkor valósággal szenved. Azt érzi, elveszítette szíve dobogtatóját, nincs mellette az az ember, akiért érdemes élnie. Olyan ez számára, mintha a földi lét alapvető feltételét, a levegőt vonták volna meg tőle. Az ilyen emberek ilyenkor nem képesek teljes erőbedobással végezni tennivalóikat, élni a mindennapjaikat. De ugyanez mondható el a számunkra fontos személyekkel kapcsolatban is, akár családtagunk, akár barátunk, vagy egy hűséges társunk az. Az ilyen személy elvesztésekor az ember úgy érzi, hogy szíve egy darabját vesztette el. Akár csak átmenetileg, akár hosszabb távon, örökre vesztettük el a számunkra fontos személyt, nagy sebeket és fájdalmakat okoz számunkra.

A családtagok, barátok, szeretett társak életünk fenntartói. Ők azok, akik mindig reményt adnak a legnehezebb percekben is, és kitartást nyújtanak, hogy soha ne adjuk fel. Mivel az emberek társas, érző lények, rendkívül meghatározóak az életükben az érzelmek. Szinte ezek mozgatják az életüket. Éppen ezért szülhet lelki, sőt akár fizikai fájdalmat is szeretteink hiánya, elvesztése. Talán csak az idő tudja ezeket a sebeket begyógyítani. De egy valamit tudnunk kell: meg kell tanulnunk, hogy érhet az életben akármekkora csapás, akármekkora veszteség, az életünket végig kell harcolnunk, és nem adhatjuk fel. Csak a gyengék adják fel, de mi nem vagyunk azok. Meg kell mutatnunk, hogy erősek vagyunk, és bármilyen, bármekkora fájdalom súlyt minket, nem inghatunk meg. Az élet sok mindent elvesz, de sok mindent is ad. Töretlen akarat és kitartás. Mindig ez lebegjen a szemünk előtt.

Talán nincs is a világon olyan ember, akit ne ért volna el életében a kritika. De mi ennek az oka? Manapság az emberek nem a saját életükkel foglalkoznak. Másokat figyelnek, és közben teljesen megfeledkeznek saját magukról. Egész nap bámészkodnak, szinte már várnak a friss hírekre az ismerősökről, hogy pletykálkodhassanak. Nézelődnek, és nem a szép dolgokat látják meg, hanem a hibákat. Keresik az emberek támadható "felületeit", és minden pillanatban készen állnak arra, hogy kritizáljanak másokat. Mi történt? Hogyan fajult el az emberiség idáig?

Létezik egészséges véleményalkotás. Az ember társas lény, folyamatosan kommunikál, és mivel nem elzártan él másoktól, természetes, hogy egy-egy beszélgetés alkalmával valaki másra terelődik a szó. Ilyenkor gyakran szóba kerül annak a másik embernek a külseje, tulajdonságai. De a mai világban ez már egyre gyakoribb. Ami nem is lenne még baj, de az már nagyon szomorú, hogy ezt már legtöbbször bántóan és sértegetően teszik. Kérdem én, milyen joga van egy embernek ahhoz, hogy bárkit is kritizáljon, sértegessen, akár az öltözködéséről, akár magáról a külsejéről, akár a személyiségéről van szó? Semmi! A helyzet még rosszabb akkor, ha egy ember olyasvalakit sérteget, akit nem is ismer. Az embereknek nincs joga beleszólni mások életvitelébe.

Az én szüleim arra tanítottak, hogy nem illik sértegetni másokat. Ez így is van rendjén. De akkor miért van ennyi kritikus ember a Földön? Nem hiszem, hogy őket erre tanították a szüleik. De akkor miért olyan jó megbántani másokat? Nem létezik tökéletes ember. A tökéletes nem szép. Sajnos a média az oka annak, hogy annyi önbizalomhiányos ember él a Földön, valamint, hogy az emberek ennyire kritikusak egymáshoz. Teletömi az emberek fejét azzal, hogy csak a 170 cm, 50 kg, a 90-60-90 a szép.

Vannak a külsőségeknél sokkal fontosabb értékek is. Ezek mellékes dolgok az életben. Én nem az alapján választok magamnak barátot, hogy milyen az alakja, vagy hogyan öltözködik. Engem ezek a dolgok nem érdekelnek. És ha valakit ilyen szempontok vezérelnek, az elég szomorú. Nem mondom, én is szeretek divatosan öltözködni. De nem bírom az olyan embereket, akiknek az életcéljuk az, hogy minél jobban megbántsanak másokat a külseje alapján. Mások szemében meglátják a a szálkát is, míg a sajátjukban a gerendát sem. Szörnyű, mennyire elfajult a világ, és hogy ennyire megváltozott az emberek értékrendje.

Ezt a bejegyzést egyébként egy mai felindulásból írtam meg. Egy közösségi oldalon egy a fogyással és egészséges életmóddal foglalkozó személy közzé tett a magyar szépségkirálynő válogatottakról fürdőruhás képeket, és arra kért, hogy mondjuk el a véleményünket. A közzététel oka az volt, hogy az ez évi nevezők nagyon hátrányos külsővel rendelkeztek, a legtöbbjüknek volt néhány kiló súlyfeleslege, és látszódott rajtuk az egészségtelen életmód és rendszeres testedzés hiánya. Végigolvastam mindegyik véleményt, és megdöbbentett, mennyi rosszindulatú ember él a Földön. A hozzászólásokból azt tudtam leszűrni, hogy a cél az, hogy minél keményebb szavakkal és frappáns szövegekkel bántsuk meg ezeket a nőket. Nem tudom, hogy lehet ennyire lealacsonyodni. Nagyon ideges lettem, mert nem hiszem, hogy bárkinek is joga van ahhoz, hogy másokat ennyire megbántson. Sokan reagáltak a hozzászólásomra, azt írván, hogy "a valóság néha fáj", meg hogy "legyen már az embernek egy kicsi önkritikája". Az önkritika már megint más dolog. Nem értem, hogyan lehetnek ilyenek az emberek, és miért nem tudják a véleményüket kulturált ember módjára leírni. A másik dolog pedig az, hogy kivétel nélkül az összes hozzászóló olyan külsővel kezdte, mint a képeken látható nők. Így hát szerintem mindenki jobban tenné, ha a saját életével foglalkozna, mert ők is ilyenek voltak valamikor. És itt akkor vissza is érkeztünk a blogom üzemeltetésének lényegéhez: szomorú ezt írni, de szánalmas a mai társadalom nagy része, szörnyű, rosszindulatú és tele van előítéletekkel. Csak azt tudom remélni, hogy ezek az emberek majd az életük során még visszakapják ezeket a másnak okozott fájdalmakat. Éppen ezért fontos a mai világban az optimizmus, mert enélkül lehetetlen végigharcolni az életünket. Ezek a sérelmek és bántások pedig csak erősítsenek abban, hogy nem szabad feladnunk, és meg kell tudnunk csinálni. Az élet nem habostorta, de mindenki maga alakítja olyanná, amilyen. Kitartás, kitartás, kitartás... a mai élet alapfeltétele.

Évszázadokkal ezelőtt az emberek még teljesen máshogy éltek, mint napjainkban. A környezetük rendkívül egyszerű, lakásuk berendezése szolid volt. Akkoriban számukra nem a kényelem, a fényűzés volt a fontos, hanem a létfenntartás. Nap mint nap meg kellett küzdeniük az élelemért, s a háborúk közepette az életben maradásért. Sokaknak nem volt még hol lakniuk sem. Sajnos ezek a körülmények még napjainkban is nagyon sokaknál fennálnak.

A mai társadalomban előtérbe került a magamutogatás, a dicsekvés, és háttérbe kerültek az igaz értékek. A legtöbb ember nem becsüli meg az életét. Nem gondolnak arra, hogy milyen szerencsések: egészségesek, van egy szerető családjuk, otthonuk, van mit enniük, vannak barátaik. Mi kell ennél több? Kérdezhetünk bárkit arról, hogy számára mik a legfontosabbak az életében, azt fogja válaszolni, amiket az előbb felsoroltam. De valójában csak kevesen gondolják ezt így. Az emberek számára rendkívül fontossá vált mások véleménye. Egy ideált próbálnak megvalósítani, és egy normát próbálnak követni azáltal, hogy felszerelik magukat az egyébként nem létfontosságú tárgyakkal, kiegészítőkkel, eszközökkel. Ha valamit elveszítenek, vagy nem úgy sikerül, ahogyan szerették volna, elkeserednek, és magukat érzik a legszerencsétlenebb embernek a világon. Pedig kemény szavak ezek. Nem gondolnak arra, hogy valakik ezekben a percekben is éheznek, fáznak, nincs otthonuk. Ezek a szegény emberek mindent megadnának, csak hogy olyan "szerencsétlen" életük legyen, mint nekik.

Az öngyilkosságot megkísérlő/végrehajtó embereket sosem értettem. Eldobják az életüket, mert értelmetlennek és menthetetlennek érzik. Magukat gondolják a világ legszomorúbb emberének, pedig ez nem így van. Szomorúak azok, akiknek nincsen családjuk, szeretteik, vagy esetleg valamely hozzátartozójuk beteg, és nem tudnak rajta segíteni. Nem is értem, miért nem kérnek segítséget másoktól. Hiszen az nem szégyen. A depresszióból van kiút.

A legtöbben akkor érzik igazán, hogy mekkora "kinccsel" rendelkeztek, amikor már elveszítették azt, legyen szó akár családtagról, barátról, szeretett társról. De ezek a veszteségek tanítanak is. Megtanítanak arra, hogy lássuk másképpen a dolgokat, értékeljük át az életünket, és próbáljunk egy kicsit pozitívabban hozzáállni a dolgokhoz, akkor is, amikor nehéz helyzetben vagyunk. Nem csoda, hogy annyi embernek megváltozik a szemlélete egy-egy baleset, nagyobb betegség, életveszélyes helyzet után. Ezek után optimistábban élik meg az életüket, és a nehéz percekben is ezekre az értékekre gondolnak. Ezek támaszt nyújtanak, és átsegítenek az akadályokon. Mindig erre kell gondolnunk ilyenkor, és soha nem szabad elfelejtenünk, hogy milyen szerencsések is vagyunk valójában. Ezek segítenek átvészelni az életünket, és megtanítanak arra, hogy ne csak magunkra gondoljunk. Mindig lesznek a világon nálunk nehezebb helyzetben lévő emberek. Ez adjon erőt: sosem láthatjuk reménytelennek, kilátástalannak az életünket, mert ha más nem, mások megsegítése értelmet adhat az életünknek.